Remek véletlen volt egy történelmi regénnyel kezdeni a 303 magyar regény végigolvasását. Kós Károly Az országépítő című regénye lelkesítő tud lenni, persze ehhez kell egy kis érdeklődés a történelemhez is. A majdnem nyolcvanéves mű olyan mint egy jó történelmi film: nagy jellemek, politika és vér mellett jut hely a romantikus szálnak is. Szent István élete - ahogy még kevésszer gondoltunk rá.
Pedig eléggé lagymatagon indul a könyv: betakarítás folyik Esztergomnál, Géza fejedelem pedig már csak önmaga árnyéka, fekszik, pilled egy pamlagon. 996-ban történik mindez; hamarosan megérkezik a főhős is a képbe. Hááát, István egy kólásüvegvállú, hallgatag, meglehetősen szürke, huszonéves fiatalember. Sodródik az eseményekkel, és úgy tűnik, az egész felhajtás a szülei balhéja. Főleg az anyja, Sarolt nyomatja erősen, hogy haladjanak a dolgok, a megőszült asszony lóháton járja fiával az országot és már a bajor Gizellával kötendő házasságot is lezsírozták. Géza érzi a halál közelségét, fiát teszi utódául, de tudja, ahhoz, hogy István tényleg fejedelem legyen, a magyar (vagy ahogy a könyvben végig: magyari) törzsek vezetőinek támogatása kell. Közülük a legfontosabb Gyula erdélyi vajda, Sarolt testvére. István - egyetlen végig mellette maradó bizalmasával, Csanáddal - maga indul ezért, hogy apja üzenetét tolmácsolva megszerezze ezt a támogatást.
És itt történik a művet végigkísérő, a tervet majdnem totálisan bedöntő gikszer: úton Gyulához, Marosvárhoz közeledve Csanád valami tuti helyet akar mutatni a Maros partján az ifjú Istvánnak, aki szép állatok helyett a jövendőbeli király egy fehér bőrű, fekete hajú nőt lát meg, fürdés közben, meztelenül. A nagyobb gond az, hogy nagybátyja, Gyula görög feleségéről, Irénéről van szó. Istvánt pedig megigézi ez a "kinyílott fehér vízirózsa".
Ez a fordulat, pontosabban a vele kifejezett érzelmi töltet, adja, a meglepően pontosnak tűnő történeti leírás mellett Kós - először 1934-ben megjelent - művének fő mondanivalóját és erényét. Az országépítő ugyanis azt akarja megmutatni, hogy az államot keresztyéni meggyőződéssel építő István személyes ambíció, érzelmei valami teljesen mást sugallnának, de egy maga felett álló terv megvalósulásának, sőt, kíméletlen megvalósításának rendeli magát alá. Az érzelmei a fekete szemű görög nőhöz hajtanák a hideg, rideg, szőke és német Gizella helyett - egy halvány érzelmi kitörésen kívül mégsem fordul meg a fejében a politikai házasság felrúgása.
Ha a nagy terv megvalósításáról van szó, a fejedelem-királynak nem számít a család sem: legyőzi a saját törzséből származó, lázadó Koppányt, mit legyőzi, négy részre kapatja; de ha céljai megvalósításában útban van, akkor elkergeti tartományából a saját nagybátyját is. Gondolkodás nélkül várfogságra ítéli a plátóian imádott Irénét és annak két fiát, valamint végignézi, hogy a görög nővel anyja is száműzetésbe vonuljon.
Azt Kós regénye is világossá teszi, hogy István keresztyén hite az, ami vezeti őt, illetve ahogy a főhőssel kimondatik, valóban egy olyan terv megvalósítója, amit apja és még inkább anyja indított útjára. A király legalább annyira engedelmes elszenvedője a történéseknek, mint alakítója. De nem ettől lesz izgalmas a regény, hanem attól, hogy belegondoltat abba: az ikonná merevített Szent István-képen, az elkoptatott jelzőkön, a politikailag is szinte terheltté vált történelmi személyiségen túl ott van, volt az ember, amely akár ilyen is lehetett. Érdemes rácsodálkozni arra, hogy milyen lehetett egy politikai házasság ezer éve, belegondolni abba, hogy valóban lehetett-e egy Iréné, hol volt a romantikus érzelmek helye akkor.
Akit kevésbé ez, hanem a történelmi háttér érdekel, szintén nem fogja letenni az Országépítőt. Kós megpróbálja felvázolni az ezer évvel ezelőtti Magyarország társadalmi, vallási és etnikai viszonyait is. Akik a csataleírásokra cuppannak rá, szintén nem fognak csalatkozni, mert abból is van néhány jól sikerült. Bár nem vagyok egy Romsics Ignác, kicsit utánaolvasva úgy tűnik, történészi szempontból egészen megállja a helyét a regény. A személyes-romantikus szálra természetesen nincs történelmi adat, de ahogy Kós ábrázolja a kor viszonyait, illetve az eseményeket, megfelel annak, amit Szent István idejéről tudunk, illetve az író korában tudhattak. (Arról, hogy a történelemtudomány ismereteinek fényében mennyire állja meg a helyét Az országépítő, egy következő poszt fog szólni.)
Nem lehet nem észrevenni, ahogy - a mű írásakor már az erdélyi magyar szellemi élet egyik vezéralakjának számító - Kós Károly szűkebb pátriáját, Erdélyt kitüntetett helyzettel illeti. Az Erdély sajátosságait, a létező politikai (Trianon előtti és utáni egyaránt) kereteken belüli különállását hangsúlyozó transzilvanizmus egyik jeles képviselője ugyanis a mű szerzője. Kós Szent István életének leírásában is úgy állítja be Erdőelvét - ahogyan következetesen a terület középkori elnevezését használja - hogy azzal még az országépítő uralkodó sem tudott igazán mit kezdeni.
A balladai homállyal operáló stílus, a töredékes, egyszerűsített párbeszédek jól illeszkednek a fent leírtakhoz, és úgy tűnik, Kós nem akart arról sokat mondani, amiről nem tudott történelmi ismereteket kapcsolni. Összességében lelkesítő volt Az országépítőt olvasni, közelebb hozta a számomra merev-megközelíthetetlen személyiséget és arra sarkallt, hogy még pontosabb képet próbáljak róla magamnak kialakítani.
Kós Károly: Az országépítő
Első megjelenés: 1934, Erdélyi Szépmíves Céh Kiadó, Kolozsvár
