– Moldovától keresek valamit, hol találom?
– Keresel valamit konkrétan?
– Nem, csak most olvastam a Ferencvárosi koktélt és azonkívül még alig olvastam tőle valamit.
– Akkor vidd el a Negyven prédikátort! Benne van a 303 legjobb magyar könyvben. Én most csak ezeket olvasom, tényleg.
– A Negyven prédikátor megvan a szüleimnél, azt nem venném meg.
– Ugyanmár, a szüleid könyvei nem a tieid. Legyen egy saját, na.
– De, félig már az enyémek.
– ???
– Milyen listát is emlegettél, kik csinálták ezt?
– Fent van a neten is, nézd meg!
Ez a beszélgetés volt a bogár, ami belemászott a fülembe. A Múzeum körút egyik antikváriumának dörzsölt üzletvezetőjével (tulajdonosával) folytattam nemrég. Egy ideig gondolkodtam, aztán el kezdtem keresni, majd nézegetni ezt a listát, és elhatároztam.
Az ilyen listák pont nekem valóak. Tájékozott, de nem művelt, a piacon el nem adható, de akadémikusok között már mucsai értelmiségi vagyok, a harmincas éveim közepén. Soha sem érdekelt a szépirodalom, már az indiánregényeket is kihagytam, helyettük futballisták önéletrajzait olvastam tizenévesen. Oké, az ifjúsági irodalom egy kicsit elkapott, de Adrian Mole kalandjainál bonyolultabb művekre ne gondoljon senki. Természetesen a kötelezőkön valahogy átverekedtem magam, volt, amit leküzdöttem magam, vagy eleinte még anyám olvasott velem, vagy a gimnáziumi dolgozatok előtt elővettem a hasonló tufáknak szánt összefoglaló köteteket. De Thomas Mann Varázshegye például tetszett, a Mester és Margarita is megvolt, vagy Jorge Semprun Nagy utazása is megragadott. De alapvető hiányosságaim keletkeztek a szépirodalmi műveltség terén – nem mintha ez valaha is averziókat ébresztett volna bennem.
Amint kicsit tágult az univerzumom, akkor is csak a szakkönyvek témái változtak: szociológia, politológia, aztán megint vissza a sporthoz. Néha a kezembe vettem azért regénynek nevezhető könyveket is. Többek között Parti Nagy Lajostól a Hősöm terét. Mondjuk azóta is fosok a galamboktól. De ugyancsak elfogyasztottam az összes magyarul megjelent John Le Carré-regényt, időm jelentős részében mégiscsak most is a fociirodalom köt le.
Szóval egy ilyen listával engem lehet motiválni. A listáról persze azóta kiderült, hogy a Gabo kiadónál 2010-ben megjelent, Tarján Tamás szerkesztette 303 magyar regény, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című kötetről van szó. Ezek a listák természetesen szubjektívek, a vájt szeműek azonnal jönnek a hiányaikkal, de a hozzám hasonlóakat igenis meg lehet vezetni egy ilyen felsorolással, sőt, motiválni is képesek. Ez lesz a térkép egy ismeretlen területen, és jó ideig nem fogok rájönni, hol cseszték el a méréseket a térképészek.
De mindezt miért, ha az előbb önhittségig menően őszintén írtam arról, hogy nincs és nem is hiányzik a szépirodalmi műveltségem? Most sem lett rá nagyobb igényem, sőt, nem kötöttem ki egy szexmániás, de az olvasottság terén is magas elvárásokkal bíró húszéves bölcsészlány mellett sem. (Ezen már túl vagyok, túléltem.)
Egyrészt a kor előrehaladtával az élettapasztalatok egymásra torlódása igényel némi külső kontrollt. Mielőtt törődéseim és kiegyenesedéseim megingathatatlan életszemléletté merevednének össze, szeretnék a saját szükségszerűen korlátolt tapasztalataim mellé másokat is begyűjteni. És mondjuk nem kocsmárosként. Az az illúzióm, hogy a szépirodalom igenis lehet valami ilyesmi mankó. A másik ok is hasonlóan önismereti jellegű. Ha már úgy tűnik, itt ragadunk ebben a lángoktól, fülkeforradalomtól és oligarcháktól ölelt kis országban, akkor tudjunk meg többet, például az irodalmáról (és ezáltal azért egészen biztosan a történelméről is).
Leírni mindezt csak önösztönzés okán szeretném. Akik ismernek, tudják, ritkán csinálok végig hosszabb vállalkozásokat, elég könnyen a kényelmem és az elterelhető figyelmem veszi át az irányítást az események felett. Kicsit hasonlóan vagyok ezzel a vállalkozással, mint a nemrég látott Julie és Julia című film egyik főhőse, aki a másik főhős negyven évvel korábbi, híres receptjeit kezdi főzni és írja le egy blogba a megvalósulást. Mondjuk a szakácsblogger egy év alatt főzött meg vagy ötszáz kaját, a részemről fizikailag is képtelen vállalkozás lenne egy év alatt elolvasni háromszáz könyvet. Meg azért időm jelentős részében maradok is a megszokott vonalnál, vagyis a magyar és angol focikönyveknél. (Most például Végh Antal 1986-os, Gyógyíthatatlan című könyvénél tartok, épp újraolvasom. Na, azt ne olvassa el senki, égetnivaló egy okádmány.)
Azt viszont ígérem, valamennyi, a listán szereplő könyvet el fogom olvasni és minderről be is fogok itt számolni.
A merre továbbról egyelőre csak annyit, hogy az első könyv, aminek nekiesem, az maga a "lista" lesz.
