Végül elkezdtem olvasni a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz-t és őszintén meglepődtem. Csak vállalásom okán és csak azért vettem a kezembe, hogy mielőtt nekiszaladok a kötet által legérdekesebbnek tartott magyar regények elolvasásába, kapjak valami előzetes képet.
Érdekes műfajú könyvet vehettem a kezembe: nem is kézikönyv, de nem is egy populáris tartalomismertetés (amilyenekből a középiskolában tájékozódtam a kötelezőkről). Nem irodalomtörténet, mert tele van képekkel, de nem is habkönnyű olvasmány. Már a kezdés is erős: Árva Bethlen Kata Önéletírásának ismertetéséből kiderül, hogy a 18. században élt erdélyi nemes szint mindenkit elveszített maga körül, akit lehetett. Apát, férjet, gyerekeket. Akik nem haltak meg, azokat elszakították tőle.
Tényleg nem tartalomismertetésekről van szó, bár azért kiderül, melyik mű nagyjából miről szól. Jelenleg kevesebb mint a felénél tartok, de rögtön leírom az első gondolataimat, amelyekből az a legmeghatározóbb, hogy hiába nagyon tömény olvasmány, szinte letehetetlen. Azt gondoltam, hogy értelmetlen ilyen összefoglaló könyveket az elejüktől a végükig átrágni, mert túl szárazak, és egyben ennyi infó szinte emészthetetlen.
Ez ebben az esetben is majdnem igaz, de ne felejtsük el, hogy regényekről van szó, amelyek magukkal ragadják az embert. Ahány oldal, annyi külön világ, ahány külön világ, annyi agy még több történet, ami rendkívül szórakoztató élmény. Lenyűgöző azt is látni, olvasni, hogy mennyi téma, kifejezésmód jelenti a magyar regényt. Számomra, szépirodalmilag bevallottan alulművelt átlagember számára az is meglepő, hogy mi minden jelenthet regényt a szerkesztő-szerző irodalomtörténészek Gintli Tibor, Kelecsényi László, N. Pál József, Szabó B. István, Tarján Tamás és Taxner-Tóth Ernő számára. Hiszen egy önéletírással (Bethlen Katáéval) kezdődik a felsorolás, de több önéletrajz (Kazinczyé, Jászai Marié, és másoké) is helyet kapott benne, önéletrajzi alapú naplók, novellagyűjtemények és regényfolyamok mellett is.
A szerkesztő-szerzők meg sem kísérelték meghatározni a regény fogalmát, ami némileg azért zavaró. Elismerem, ez annak lehet igazán kellemetlen, aki az általános iskolában-gimnáziumban hallott utoljára az irodalomelméletről, és ott is hullámzó színvonalon. A szerkesztők úgy indították útjára az összefoglalást, hogy a beválogatott művek magukért beszélnek majd, jelenlétükkel határozzák meg majd a magyar regény műfaját. A kötet kevesebb mint felénél, nekem egyelőre ez megvezetés-meghatározásbeli hiány az egyedüli zavaró tényező.
A könyv szerzőinek egyébként hihetetlen kihívást jelenthetett a kétezer karakteres összefoglalók megírása. Döbbenetes összeszedettséget igényel (én például nem tudom, hogy képes lennék-e rá), hogy hatszázoldalas műveket foglaljak össze alig fél oldalban. Érthető, hogy ilyen szűk határt szabtak, hiszen háromszázszor kétezer karakter is hatszázezer karakter eleve. Ennél több pedig akár fogyaszthatatlanná is tenné az egyébként kifejezetten fogyasztásra szánt munkát. Ennél fogva meglehetős tömörítéseket hajtottak végre a szerzők, ami a legtöbb esetben - bár az eredeti tartalmat a legtöbb könyvnél nem ismerem - jól sikerült, olyan értelemben, hogy az érthetőség nem szenvedett csorbát.
A szerkesztők egyébként deklarálták, hogy nem tartalmi összefoglalásokat tárnak elénk, ennek ellenére a könyv kevesebb mint felénél azt érzem, hogy igenis vannak olyan ismertetők, amelyek elsősorban a történetet adják vissza. Aztán vannak megint olyan leírások, amelyek ugyan nem elemzik a regényt, de úgy írják le a tartalmát, hogy tömören értelmezik, el is helyezik a mondanivalóját valahová. Aztán találtam olyan szövegeket is, amelyek rövid, de konkrét elemzések voltak – na, talán ezek a legérdekesebbek, és a számomra egyúttal a legnehezebben fogyaszthatóak is.
Mindez persze nem ellenvetés a remek mű ellen, amit ha olvas valaki nem hiszem, hogy ne az jusson az eszébe, hogy a felsoroltakból elolvassa azt, amit még nem olvasott.
